„ment a fiú, kinek neve Johnny B. Good,
várta őt a fényeivel Hollywood.”
(Földes László fordítása)

Már az „amerikai álom” mítoszának központi eleme volt, hogy valamilyen jó megérzés, ötlet, kiemelkedő művészi vagy sportteljesítmény, ellenállhatatlan külső, szóval valamilyen meglévő képesség, a kitartás, és a csillagok szerencsés együttállása esetén a társadalmi ranglétra alsóbb fokain állók katapultálhatnak a hőn áhított elitbe. Ezt ígérte egy gondosan táplált mítosz azoknak a fiataloknak, akiknek semmilyen racionálisabb opciót nem tudott felmutatni a rendszer, és semmilyen más módon nem tudott volna integrálni. És bár a próbálkozók-bejutottak aránya nem sok jóval bíztatná az új pályázókat, egyrészt az egyéb lehetőségek hiánya, másrészt a média által folyamatosan szállított „példaképek” a mai napig biztosítják a sorban állókat a vélt földi mennyország kapuja előtt.

Mivel a populáris zene az egyik legjobban szem előtt lévő, leggyorsabb migrációs csatorna, ezért a mítoszrendszerének is az egyik legfontosabb eleme a „befutás”. Persze azért a legtöbben nem mindent egy lapra feltéve próbálkoznak, hanem sokan egy párhuzamos egzisztencia kiépítése mellett gyakorolnak szorgalmasan, és várják a nagy lehetőséget, hiszen ha nem jön össze, akkor még mindig ott a menekülési útvonal, és az idő múlásán merengve még mindig lehet mesélni másoknak, mi minden lehetett volna az illető, ha …És itt jönnek a külső körülmények, melyek ellehetetlenítették a ragyogó tehetség megmutatkozását. Miközben persze ez a magyar panaszkultúra (hopp, már itthon is vagyunk!) hálás terepe, azért azt megjegyezném, hogy nálunk nem alakult ki az efféle karrierlehetőségek elmaradása esetén az emelt fővel való visszavonulás lehetősége, és annak az elfogadása, hogy:

- Nem feltétlen kudarc, ha valaki nem lesz az, akinek álmodja-hiszi magát.
- Nem kötelező befutnia annak, aki esetleg kiválóan játszik a hangszerén, kiváló a hangja, stb. Ugyanis mivel egy nagy nemzetközi piacon sokan vannak ilyenek, a sikerhez kell néhány más tényező is, hogy a megfelelő helyen, megfelelő időben, a megfelelő emberekkel, pont azt kell csinálni, ami benne van a levegőben, tehát egy csomó rajtunk kívülálló dolog egyszerűen lehetetlenné teheti a hőn áhított sikert, mert egy hatalmas piacon (és Magyarország nem ilyen) az adottságok mellett szerencsére is szükségünk lenne. A szerencse és a sorsszerűség különös kapcsolatát most hagyjuk, bár csábító a kanyar.

Sok olyan embert ismerek, aki ”benne maradt a régiben” és mire kiderült róla, hogy „nem lesz belőle semmi” már nem volt hová visszavonulnia, mert eltűnt a hátország, család, munkahely stb. És itt emlékeznék meg két dologról a sztárlét kapcsán:

- A valódi (nem egynyári) sztárok, amellett, hogy bizonyára rendelkeznek a sztársághoz szükséges számos adottsággal, szerintem bírnak néhány olyan tulajdonsággal is, amit csodálóiknak csak nagy ritkán domborítanak ki, ezek pedig a monotóniatűrés, kompromisszumkészség, a nagy munkabírás, gyors reakciókészség és végül a becsvágy, ami miatt elviselik mindazt, ami az „aranykalitkában” vár rájuk.
- Az elitbe jutni ilyen gyorsan legalább olyan veszélyes, mint a búvároknak a túl gyors felszínre emelkedés, ugye a sztárkultusszal szinte egyidős azoknak a kultusza, akik így vagy úgy, de gyorsan belehaltak-belerokkantak abba, ami odafönt várt rájuk. Sokszor egyszerűen azért, mert a kulturális muníció, amivel érkeztek, nem adott jó válaszokat az őket ért ingerekre. Mégis az „alulról indulás”, a „csiszolatlan gyémánt”, a „természetesség” azok a hívószavak, amik a mindig újra vágyó elit és az őket (ki)szolgáló média és az általa megdolgozott közönség számára unikális lehet egy-egy új jelentkezőben. A pop, de főleg a rockzene ugyanakkor egy furcsa ellentmondása, hogy a fennálló rendszer ellentmondásait feszegeti, de legalábbis megénekli a visszásságait. Olyan, a fennálló elittel szembeni kritikus magatartásmintákat reklámoz, amivel az általában fiatal hallgató azonosulni tud, ugyanakkor a rendszer ezt azonnal a saját hasznára fordítja, a hallgatóból fogyasztót csinál, az esetleg lázadó előadót pedig adoptálja, hiszen végül is ezt akarta, nem? De szerencsére (?) nálunk ez is máshogy van. Magyarországon, aki egy kicsit is tehetséges, és eléggé kitartó, esetleg jobb családból való úrigyerek, az azért előbb-utóbb felvergődik az ismertség különböző fokaira. Plusz még a legnagyobb csúcsokon sem oly szédítő a magasság, hogy bele lehetne halni a zuhanásba. Máshogy is lehet mondani. Még bele se lehet halni. És tényleg összehasonlítva a külföldi példákkal, jóval kevesebb a hazai pop-kultúra hősi halottja, kettétört-elmállott egzisztencia azonban bőven akad. Kispénz-kisfoci-kishalál. Tény, hogy biztos megélhetést csak relatíve kevesen tudtak, tudnak ebből teremteni.

Mondjuk, az igazi nagy jövedelmekhez a kinti piacokon lehetne hozzájutni. (Ezt egyébként már számos európai ország kulturális vezetése észrevette, és programokat dolgoztak ki, hogy lehet a saját popzenéjüket támogatni, és kijuttatni a külpiacokra, nem utolsósorban az angolszász hegemónia ellenében.) De a magyar előadók kb. 90%-a (és ebbe beletartoznak a műfajukban legsikeresebb produkciók, szinte mind) csak a belföldön kódolható, kifelé eladhatatlan, mivel éppen a kinti sikerek általában elkésett, olcsósított, helyi viszonyokra adoptált változatai, amelyeknek további klónjai fellelhetőek a szomszédos országok helyi kínálatában. Nemcsak a rádióbarát semmit mondásával különösen érdektelen egyenpopra gondolok itt, hanem a rock, alter rock, stb. képviselőire is sajnos. Ennek ellenére, vagy pont ezért, egyik ismerősöm - aki kulturális témájú műsorokat készítvén sokszor botlott popzenészekbe - azt mesélte rólunk, hogy mi vagyunk a legfrusztráltabbak a művészet napszámosai közül, hogy ennyi önigazoló összeesküvés-elméletet, „mi lehettem volna, ha” kezdetű merengést semelyik más területen dolgozó artistától nem hallott. Bár az sose baj, ha az ember meg tudja magyarázni, mi mindenről nem tehet ő, azért az az érme másik oldala, hogy nálunk az utolsó években önálló hanggal jelentkező, és mégis piacképes produkciók (pl. Emil.Rulez!, Hiperkarma, Amorf Ördögök) pont mire nagy nehezen befutottak volna, addigra egzisztenciálisan (is) elmorzsolta őket az a 7-8 év, amíg ismertségre tettek szert, és mára mind megszűntek. Köszönhető volt ez az elektronikus médiumok teljes közönyének, mondván: erre nincs igény. Ezt látványosan cáfolta a Petőfi rádió átalakulása utáni gyors hallgatószám-növekedés, illetve az a tény, hogy  rendszeres médiajelenlétükkel annyi életképes előadó  került a piacra fél év alatt (30Y, Péterfy Bori, Takács Eszter, P.A.S.O. stb.), amennyit 15 év alatt nem tudott kitermelni a pop-iparunk, hiába voltak mégoly sikeresek is az agyonmarketingelt karaoke-tehetségkutatók.

Mindamellett ezek a relatíve fiatal előadók (28-30 év az átlagéletkoruk a most felbukkantaknak, összehasonlításképpen az angolszász országokban a legfrissebb zenekarok tagjainak átlaga 20-22 év) majd mindegyike dolgozik, valami más „civil” vasat is a tűzben tart. Jó esetben valami zenéhez kötődő munkájuk van, de Magyarországon - Budapest kivétel - nem alakultak ki azok a szubkulturális gócpontok (klubok, lemezboltok, kölcsönzők, kávézók, rádiók-újságok, vagy ezek együtt) amelyek védőernyőként tudnak szolgálni, és ahol el lehet tölteni azt az átmeneti pár évet a nyájmelegbe addig, amíg az ember akkora nagy sztár nem lesz, hogy már úgyis mindenki utálja azok közül, akik ilyen helyekre járnak. Még a nagy egyetemek környékén talán adódhat pár könnyebb év, aztán 25 körül már szorul a hurok.

„Kisfiam, meddig akarod még csinálni ezt a haszontalan zajongást?” – kérdezik egyre gyakrabban a rokonok, és lassan már nehéz megmagyarázni, hogy azért nem fogadja el az ember az egyébként jobban fizető új állást, mert akkor már nem tud olyan könnyen hétvégén játszani. Menni a leggyakrabban a nagy semmiért. Mert ugye kezdetben (nagyon sokáig) pénz az nincs. Jó, ha annyi marad, hogy kijön belőle a próbaterem díja, meg az útiköltség stb. Na,  észre se veszem, és már panaszkodok. Engem már nagyon régen rúgtak ki. Az egyetemről, harmadévről, év végén. Nem mentem be néhány előadásra, mert akkor már elég sok koncertünk volt, hétközben is, meg ugye újságot is hordtam a bátyám helyett sokszor, aki szintén egyetemre járt, csak ő messzebb, Kaposvárra. Mikor ment, én vittem az újságot. No, az oktató aláírta az indexemet, érvényes a félév, mehetek vizsgázni. Eurázsia vizsga, tíz gyors beugró kérdés az előszoba, hogy tételt húzhassak, a Donyecki-szénmedence széntermelése 1986-ban, meg ilyenek. Tudom. Akarom a tételt húzni, de azt mondja az illető, hagyjam, majd ősszel jöjjek. Mert nem jártam be az órájára. Kérdezem, hogy akkor miért írta alá a félévemet. Majd ősszel – mondja megint, és a következőhöz fordul. Megsértődtem, így nem lett diplomám. Nem bánom, csak anyám kicsit. Neki meg azért nem lett, mert nem volt megfelelő az osztályba sorolása. Vagyis hát kulák volt a nagypapa. Szintén zenész.

Lovasi